Mint dúla és a Születés Hete Portál egyik szerkesztője, informáltan igyekeztem készülni Nina születésére. Azonban érzelmeink és intellektusunk nem mindig vannak harmóniában – vannak információk, melyek hiába állnak rendelkezésünkre, nem tudnak segíteni, mert egy érzelmi blokk ezt megakadályozza. Tapasztalataim szerint félelmeink nem oldhatóak fel csupán információk halmozásával. Ezért amikor egy-egy falamba ütköztem csak a meztelen őszinteség, önmagam ismerete, a fejlődés iránti elköteleződés voltak segítségemre, a vágy, hogy gyermekem a legjobb énemmel találkozhasson és születése minél háborítatlanabb lehessen. Mire úgy gondoltam valóban felkészültem a szülésre több ilyen nehézséggel néztem szembe. Amikor már nem számítottam akadályra – a negyvenedik héten – újabb gátba ütköztem. Azt gondoltam elég a szüléssel (a saját születésemmel, anyukám születésével, általában a szüléssel kapcsolatos gondolataimmal) kapcsolatos félelmeimen dolgozni, de ezen a sarkalatos ponton, rá kellett ébrednem, hogy azokkal az elképzeléseimmel is kezdenem kell valamit amik a szülést követő időszakról szólnak és félelmet ébresztenek bennem. Amikor sikerült ezt a fontos lépést is megtenni, Nina megszülethetett. A szülés csodálatos életem legfelemelőbb élményeként él bennem a kis komplikációval együtt amely miatt egy küret erejéig kórházban is voltam. Úgy gondoltam felkészülten indulok neki életem legnagyobb kalandjának: az anyaságnak.

Az első hónapok látszólag igazolták a feltételezésemet, mert szülést követően semmiféle depresszió nem vett erőt rajtam és a kapcsolatunkat sem viselte meg az átalakulás. Barátaimmal való kapcsolatom továbbra is gyönyörű. Új helyen élek, a beilleszkedéssel vannak nehézségeim, de ez teljesen független az anyaságomtól. Ninával való közös életünk első hat hónapja az új helyzet feldolgozásával telt – a másfajta jelenlétnek a megszokásával és az újonnan érkezettel való ismerkedéssel.

Hat hónap után kezdtem el azon töprengeni, hogy mi is van velem, egyáltalán rácsodálkozni arra, hogy vagyok és próbáltam kitalálni, hogy hogyan tovább? Olyan nyolc hónapos lehetett Nina amikor egy furcsa szomorúság kezdett a hatalmába keríteni, ami hétről hétre hullámzott és mégis pár hónap alatt erős fájdalommá nőtte ki magát. Nem csak a fájdalmam és a szomorúságom nőtt, de bűntudat és szégyenérzet is gyötörni kezdtek, hiszen csodálatos, boldog kisbabám van, fantasztikus férjem, akit szeretek és aki viszont szeret, aki él-hal a kislányunkért – ilyenkor a legboldogabb időszakát kéne élnem az életemnek. Ehelyett fényes nappal takaró alá bújok magam elől – miközben a kisbabám boldogan szöszöl a padlón – és megállíthatatlanul zokogok. Éjjel még kelni kell Ninához, mégis hajnalban sokszor két órán át feküdtem tágra nyílt szemekkel, az élet céltalanságának tudata elvette a pillanat örömét, reggelente félelemmel ébredtem, azzal a gondolattal, hogy „egy újabb nap amivel kezdeni kéne valamit”. Bár az állapot ismerős volt „korábbi életemből” most mégis érthetetlen volt számomra, hogy mi történik velem és ez még inkább kétségbe ejtett, hiszen mindenre mindig igyekszem magyarázatot találni. Ezúttal azonban csak olyan válaszokat találtam amik nem hozták meg a felismerés megkönnyebbülését, a tisztánlátás boldogságát.

A várva várt fordulat egy olyan helyzetben indult el, amikor olyan dolgokról beszéltem, amikről nem csak úgy gondoltam, hogy tudom, de úgy véltem, hogy meg is tapasztaltam. A Születés Hetére egy előadással készülök, és az egyik szervezői találkozón lehetőségem nyílt pár szóban ismertetni a szervezőkkel az előadásom témáját. Ahogy a szülésről mint beavatási élményről, mint szent történésről beszéltem, elindult bennem egy folyamat. Az elkövetkező napokban sokat foglalkoztatott ez a korábbi felismerés, és a felismerésből napról napra elmélyülő tudás lett. Ez a belső kaland megajándékozott egy újabb felismeréssel: magamat hiányolom mindennapjaimból. Vagy mint anya, vagy mint lány gondolok magamra, de egyik sem én vagyok valójában. Én lettem anya, de nem csak az anyaság vagyok és az anyaságomban nem a lányságomban kialakított énképemet kell keresnem. Ez nem volt könnyű számomra, hiszen a szülést megelőzően körülbelül három évvel jutottam el odáig, hogy úgy éreztem sikerült magamra találnom. Meg- és kiismertem magam, ha baj volt tudtam mi az oka, ha jó volt azt is tudtam, hogy miért. Eljutottam arra a pontra amikor már nem okoltam sem a környezetemet, sem a körülményeket semmiért ami velem történt, az életemért száz százalékig felelősséget vállaltam. Ezek után most megint gyökérvesztettnek, zavarodottnak éreztem magam és nem tudtam, hogy merre indulhatnék, hogy magamra találjak ismét. Elképzelésem, de még csak ötletem sem volt, hogy mit tehetnék?

Arra a megállapításra jutottam, hogy ez maga az anyaság és meg kell tanulnom így élni. Azt a helyet amit korábban „én”-nek neveztem, azt a családom, a gyermekem, gyermekeim töltik be, a mosás, vasalás, főzés, bevásárlás, mondókázás, sétálás és egyéb családanyai teendők. Elképedtem azon, hogy ezt a legtöbb nő a legkisebb szemrándulás nélkül veszi tudomásul, sőt boldogságról és kiteljesedésről beszélnek. Nem tudtam osztani ezt a lelkesedést. Kétségbeestem attól a gondolattól, hogy az elkövetkezendő jó pár évem mások szolgálatáról fog szólni. Tudom ezt lehet tudni az anyaságról, és mégis elkeserített a gondolat. Igyekeztem megmagyarázni magamnak, hogy ennél szebb lehetőséget nem is kaphatnék az alázat gyakorlására, az egó háttérbeszorítására, egyáltalán a spirituális fejlődésre. Ezek az elméletek maximum pár órát segítettek, leginkább önáltatásnak tűnnek így utólag visszatekintve. Aztán a szülés élményét újra megélve és azt átértékelve vettem észre, hogy valahol az úton elhagytam magam. Ez a folyamat ébresztett rá, hogy ha kötelezettségnek élem meg csupán mindennapi teendőimet boldogtalan leszek. Csak akkor lehetek teljes, ha nem azzal a gondolattal segítem túl magam a nehezebb pillanatokon, órákon, napokon, hogy „ez csak egy időszak”, hanem ha azon kapom magam, hogy elégedetlen, feszült, szomorú vagyok, akkor ott helyben kapcsolatot keresek magammal. Ha ezt nem teszem, áldozattá válok. Az áldozati lét jellemzői a keserűség, magányosság, meg nem értettség érzése. Ha ezt az utat választom könnyen lehetséges, hogy pár év alatt elhidegülök a páromtól is, hiszen amikor magammal nem vagyok kapcsolatban, másokkal sem vagyok képes kapcsolódni. Elképzelve ezt az életet, kétféle befejezést látok: vagy boldogtalanul halok meg, vagy amikor a gyerekeket elég nagynak találom (komoly belső tusák árán) kitörnék a börtönömből, hogy önmegvalósításba kezdjek. Ezt csak úgy tehetném, ha minél kevesebb időt töltenék azokkal akik miatt áldozat lettem, vagyis a családommal, mert az a képzet élne bennem, hogy magamra csak nélkülük találhatok rá ismét. Egy pillanatra sem kell mellőznöm magam, sőt szükségem van magamra, a magammal való kapcsolatra nekem is, és a családomnak is – csak így lehetséges, hogy harmóniában éljünk, és a kapcsolatunk valóságos legyen, szívtől szívig ható és ne merüljön ki a háztartási, gyermekgondozási és házastársi kötelességekben. Szeretném, hogy ha amikor rám néznének amit először látnának az nem az anya vagy a feleség lenne hanem az ember, szeretnék én is így tekinteni rájuk.

A szülésemet újraértelmezve egy olyan tapasztalattal gazdagodtam, mely egész életem minőségére, anyaságomra, a partneremmel és a magammal való kapcsolatomra is hatással van. Megéltem és megértettem, hogy a vajúdás folyamata, a szülés (és a születés maga), valóban egy beavatás. Ez a folyamat lehetőséget ad az anyának, hogy testi és szellemi szinten is megélje a vele és benne történő változásokat. A szülés és a születés az egyetlen olyan „beavatási szertartás” ami a természet adott és nem az ember talált ki. Azért hozott létre az ember beavatási szertartásokat, hogy a módosult tudatállapot (amit legtöbbször fizikai fájdalom előidézésével, vagy drogok használatával érnek el) lehetőséget adjon betekinteni a rejtett dimenziókba, a szellem világába. Ezek az utazások lehetővé teszik, hogy az utazó az újabb életszakasznak, a szellem világának ajándékaival felvértezve indulhasson neki. A beavatási szertartások segítséget jelentenek abban is, hogy megértsük, bár az élet megy tovább, de most mégis valaminek vége, és valami egészen új következik. A szülés (születés) és a vajúdás időszaka olyan hormonokat szabadít fel a testben, melyek módosult tudatállapotot idéznek elő. A szülő nő olyan tudatállapotba kerül melyet a legtöbb vallás szentségességként tart számon (a maga megnevezését alkalmazva). Ez a folyamat a természet ajándéka. A szülés (születés) során lehetőségünk nyílik megtapasztalni belső és fizikai erőnket, mint nők, mint anyák és mint természeti lények. Ez a tapasztalat a későbbiekben sokszor mentőövet jelenthet, egy-egy reménytelennek tűnő helyzetben, erőt adhat egy-egy olyan időszakban amikor úgy érezzük, hogy már nem bírjuk tovább.

Az új énkép megszületett. Jóllehet az vagyok aki mindig is voltam, mégis minden megváltozott, mert már nem lány vagyok, sőt nem is egy lány, akinek született egy gyereke, hanem anya lettem. A korábbi és jelenlegi élethelyzetem körülbelül annyira hasonlít egymásra, mint a méhen belüli, illetve azon kívüli állapot – ahogy az a másikfajta transzformáció amihez a természet segítséget nyújtott. Megváltozott a világ, mert én megváltoztam. Megváltoztak a lehetséges megoldások egy adott problémára, megváltoztak a kérdések és mások a viszonyok – a viszony magammal, a párommal, a szüleimmel, testvéremmel, barátaimmal és Istennel is. A dolgom is más lett, és a mondandóm is.

Felkészülhetek arra, hogy a szülés után nem lesz időm, hogy átértelmeződik a felelősség fogalma, hogy valakivel folyton együtt kell majd lennem, hogy átalakulnak a kapcsolataim, hogy nem fogok tudni aludni, és még számos dologra ami a gyermekvállalással jár. Erre a változásra azonban nem tudtam felkészülni és úgy gondolom nem is lehetséges, hiszen ennek az átalakulásnak az a lényege, hogy eddig egy tökéletesen ismeretlen világ tárul fel előttünk. Olyan mintha újabb test- szellem-, lélekrésszel, darabbal gazdagodtam volna – nem egyszerűen gyermekem született, hanem több érzékszervem lett. Ez maga a csoda.