Közben mosolyogtam magamon, de a félelmem nagyon is valós volt. Maga a halál, az elmúlás gondolata, nem emlékszem, hogy valaha is félelmet ébresztett volna bennem, de amikor tizenhat voltam, a házunkban meghalt egy lány, aki velem egyidős volt. Szülei, mindig ápolt megjelenésű, elegáns, csinos, lakótelepi házba nem illő pár voltak. Amikor meghalt a lányuk az asszony eszét vesztve őrjöngött a fájdalomtól az utcán. Azóta kísért a gyermek elvesztésének a gondolata, a szülők veszteségének a fájdalma. Ahogy Nina megszületett felerősödött bennem a félelem és egyre inkább szerettem volna megérteni, hogy mi munkálkodik bennem. Ezen töprengve azt vettem észre, hogy nagyon sok olyan gondolatom és cselekedetem van amit a jövőjének gondolata mozgat. Másokkal való találkozások során is megfigyeltem, hogy sokat beszélünk arról, hogy mi lesz majd, majd, ha megfordul, majd ha járni fog, majd ha már nem cicizik, majd ha nőnek a fogai, majd amikor beszélni kezd… Megfigyeltem magamon, hogy sok mindent teszek vele azért, vagy úgy, hogy az neki „jobb” legyen majd az eljövendőben. Ahogy ébredeztem ebben a folyamatban, egyre inkább azt láttam magam körül, hogy egy felnőtt világban élünk, ahol a gyerekek élete leginkább arról szól, hogy nagyszerű felnőtté, a társadalom hasznos és kiváló tagjává váljanak. Mosolyogtam ezen a felismerésen, hiszen úgy gondolom, hogy önmagában az élet tökéletesen értelmetlen, így viccesnek tűnt a felfogás, miszerint a gyermek életének értelme: a felnőtté válás, vagyis a „Sehova kapuja” ahogy egy kedves barátom mondotta volt. Én úgy gondolom, hogy mivel életünk önmagában értelmetlen, így mi magunk választhatjuk meg annak célját, mi vagyunk akik értelmet adhatnak saját életüknek. Ez utóbbi nem könnyű feladat azt elfogadva, hogy esetleg a semmiből érkeztünk és oda is térünk vissza „a nagy büdös semmibe”, elfogadva a múlandóságot, hogy minden változik és semmi nem örök. Ahogy a dal szövege is mondja: „Az ember agyagból gyúrjon Istent, hogy az teremtsen néki világot, hol hajthat magának papírhajót, ahol önnön özönvizét mögússza, keressen folyton partokat, míg el nem mossa egy végső áradat.”. Sokan bele is vesznek abba a szakadékba, ami ezt a fajta tudatosságot és azt az élet hiábavalóságának felismerését választja el egymástól. A világnak, melyben élek én vagyok a teremtője, minden értékét én határozom meg, mert ha az élet céltalan, minden cselekedet hasztalan, minden tárgy értéketlen, csak és kizárólag én lehetek az, aki determinálja az élet értelmét és megszabja a dolgok értékét. Számomra az élet értelme és egyben célja a szeretet megtapasztalása. Nem hiszem, hogy jelentősége van az évek számának. Ebben a kontextusban a jövőbe való gondolkozás, vagyis a nevelés értelmét veszti. Amúgy sem hiszek a nevelésben, mint azt már korábban kifejtettem, az együttlét erejében hiszek. Ha a jelenem a jelenről szól és nem a jövőről, lehetőségem nyílik a másik megismerésére, lehetőségünk nyílik arra, hogy találkozzunk az időtlenségben. Ha napjaim így telnek, semmit nem fogok bánni. Fájna a veszteség, és a gyász fontos. De egy esetleges halál esetén elsősorban nem egy elképzelt jövőt, nem reményeimet, vagy álmaimat búcsúztatnám, hanem együttléteinket és hálát adnék azért a tündérért, azért az angyali lényért, aki eljött hozzám, hogy megismerjem, hogy megláthassam őt és magamat benne és ez az élmény örök. Az elképzelt veszteség így is iszonyatos, de feldolgozható, mert nem egy jövőt vesz el tőlem aminek a veszteségével nem tudok mit kezdeni, gyermekem halálának a gondolata nem életem értelmétől lop meg, nem csonkít meg, hanem egy szörnyűséges ám feldolgozható veszteség. Minden vele töltött pillanat egy újabb ajándék, ami életemet gazdagítja.